Sass Kálmán lelkész – a strängnäsi székesegyház Modernkori Mártírjainak Kápolnájának egyik megemlékezettje
Mártír élet
dr Sass István Huba levele a 2019 decemberi Emlék-istentisztelet alkalmából
A „Térj magadhoz drága Sion” énekünk elhangzása után nagyon nehéz szívvel tudok beszélni, mert ezt az éneket a gyermekkoromban tanította nekünk édesapánk .
Sass Kálmán (1904–1958) érmihályfalvi református lelkész. fotó: dr Sass Huba családi archívuma
Édesapánk, Sass Kálmán református lelkipásztor, kit mi a gyermekei Apunak hívtunk, élete és sorsa tökéletesen jellemzi a 20. századi keresztyén magyarok sorsát az elszakított területeken.
Apu 1904. április 17-én született Gálospetriben, egy érmelléki faluban, Bihar vármegyében. Kisnemes református magyar földműves családból származott. Édesapja Sass Károly 1915-ben Doberdónál hősi halált halt. Édesanyja (szül. Nagy Rozália) hazavitte és otthon temette el. Apu 13 éves korában már szántott-vetett, gondoskodván a két húgáról. Édesanyja szigorú fegyelemmel és nagy szeretettel nyakas kálvinistának nevelte. Szülőfalujában hat elemi osztályt végzett, majd mint hadiárva beiratkozott a Máramarosszigeti Gimnáziumba. A gimnáziumot 1916-ban, a világháborús események miatt bezárták, ezért a tanulmányait a Bihar megyei feketebátori katolikus kolostorban folytatta, ahol a papoknál cselédként tartotta fent magát. A határok lezárása után a Nagykárolyi Piarista Gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol 1924-ben kiváló eredménynyel érettségizett. 1924 és 1928 között a Kolozsvári Teológiai Intézet hallgatója volt. Azután a Nagykároly melletti Domahidán volt segédlelkész. 1929 és 1931 között svájci tanulmányúton vett részt, ahol tökéletesen megtanult németül és elég jól franciául. Bázelben tanulmányozta a bibliai nyelveket: a hébert, görögöt és arámit. A svájci kantonális rendszert tekintette odahaza követendőnek.
Sass Kálmán (1904–1958) érmihályfalvi református lelkész családja körében. fotó: dr Sass Huba családi archívuma
A Genfi tavon egy érdekes kalandban volt része. Észrevette, hogy egy csónakból kiborult valaki, akit azon nyomban kimentett a vízből. Ez Berta Welti-Schneider, Paraguay nagyon gazdag tiszteletbeli konzuljának volt a felesége, aki fiának fogadta, amiért megmentette a halálból. Ott akarta marasztalni, de ő mégis hazament, mert úgy gondolta, hogy otthon nagyobb szükség van rá, mint az idegenben. Miután hazament, 1931 és 1932 között főtiszteletű Sulyok István pöspök mellett volt segédlelkész. Weltiné segítsége által gyűjtött pénzt a váradi Református Püspöki Hivatal felépítésére. Berta Welti jelentős pénzadománnyal segítette az ötgyermekes családunkat. Az örökbefogadás a két világháború között és később a szocialista Romániában arra volt jó, hogy Aput kémkedéssel vádolják, ami később a halálos ítéletéhez kellett.
1932-ben megválasztják mezőtelegdi lelkésznek, ahol 1936-ig marad. Ott a munkások között erős volt a kommunista befolyás. Kivételes szervező és közösségteremtő képességei itt mutatkoztak meg először. Amikor megérkezett Mezőtelegdre, a híres műemléktemplom romokban állt, a tetőzete tönkrement. Amikor összegyűjtötte a pénzt a javításra, senki sem akart fel- menni a templom tetőzetére. Híre ment, hogy a pap a templom tetején dolgozik egyedül, végül megszégyenülve többen sorakoztak a templom köré segíteni. A Siguranța embereinek nem tetszett, hogy a híveket össze tudta terelni, és ráfogták, hogy kommunista propogandista. Ez persze egyáltalán nem igaz, mert ő tisztában volt a kommunizmus következményeivel. Ezeket a Marx és Lenin könyveiből ismerte.
Ebben az időben megírta a „Tileagd (Mezőtelegd) története különös tekintettel Egyházaira” című könyvét. Megjegyzés: már akkor is mint a Ceausescu idejében a helységneveket csak román nyelven lehetett leírni. 1936-ban református kátét írt iskolai magánhasználatra, melynek nyelvezete egyszerű, közérthető, és lényegretörő.
Az első kérdése az volt, hogy mi vagy? A válasz: „én egy keresztyén református fiú/leány vagyok”. Ezt a kátét mi is használtuk a vallásórákon.
1936-ban Érmihályfalván iktatták be lelkésznek. 1937-ben a magyarellenesség Romániában nagyon felerősödött, és elkezdődött a magyar vezetőréteg meghurcolása. 1939 decemberében több lelkésztársával együtt kiutasítják az országból Magyarországra. A második Bécsi Döntésnek köszönhetően tér vissza Érmihályfalvára, ahol a hívei örömujjongva várták az állomáson. Ezekben az időkben magyar miniszterek, politikusok és neves értelmiségiek keresték fel és tanácsot kértek tőle. Az ő értékrendje: Isten – Haza (Nemzet) – Család volt, amit mindig is betartott. Szépen hegedült és tárogatózott. Az a nagy templom mindig tele volt. Az ünnepeken még sokan lábon is álltak. A vallásórákra nagyon sokan jártunk, ahol kicsiknek való istentiszteletet is tartottunk. Énekkart vezetett. Bibliaórákat tartott. Családokat látogatott. Iskolát építtetett. Ifjusági kört vezetett.
Az egyházi munkákban segítségére voltak a segédlekészei (pl. nt. Bődi Mihály, Dr. Horváth István egyetemi magántanár, nt. Apjok Ferenc, stb.) és Földes Ilona diakonissza, akit Veronika testvérként ismertünk.
A családi nevelés főleg Anyura hárult. Szinte nem is volt olyan nap, amikor ne lett volna nálunk valaki ebédelni. A parókia egy igen magas színvonalú intellektuális központ volt, ami nem tetszhetett a nacionalista és kommunista vezetőségnek. Jó kapcsolatott tartott fenn a többi felekezettel is.
1947 és 1948 között letartóztatják, de a megbízott tanúk visszavonták a feljelentésüket. Ekkor Maléter Pál egyik levelének is köszönhette szabadulását, akit a német megszállás alatt még 9 társával együtt mint ejtőernyős partizánokat ledobtak a határ melletti tanyánkra. A 9 társát lelőtték, csak ő maradt életben. Apu a halottakat keresztyén módra eltemette. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után ez a levél is nagyon sokat rontott az Apu helyzetén.
1956. október 23-án, mint ötödikes kisdiák, Czirják Feri barátommal készítettünk egy kristálydetektoros rádiót, és ebéd után kipróbáltuk. A fülhallgatón keresztül hallottuk, hogy a Himnuszt többször megismétlik, és Nagy Imre miniszterelnök többször megismétli a felhívását, hogy menjenek haza a tünte- tők. Ezt megmutattuk Apunak, de már nem tudtuk visszaszerez- ni tőle a fülhallgatót. Nagy volt az öröm, de nem tartott sokáig,
mert a forradalmat leverték. A forradalom leverése egy nagyon jó alkalom volt a magyarság megfélemlítésére. Jöttek a letartóz- tatások. 1957. február 17-én délután megérkeztek a szekusok és elkezdték a házkutatást. Anyu könyörgött nekik, hogy Apu köthesse meg az Enikő nővérem és Kiss Mihály elektromér- nök vőlegénye egyházi esküvőjét. A lakodalmuk két hét múlva kellett volna hogy legyen. Nehezen, de azért csak megenged- ték. Ha akartak valamit találni a házkutatáson, azt oda is tették. Gyöngyike a kisebbik nővérem mindig utánuk ment, hogy ezt megakadályozza. Apu mindannyiunktól külön-külön elbúcsú- zott egy-egy bibliai idézettel, nekem csak annyit mondott, hogy: „Én is árván nőttem fel, mégis ember lett belőlem.”
1958. október 4-én megtörtént Nagyváradon a 31 vádlott tárgyalása, ahol egy négy osztályt végzett szabóból lett bíró meghozta a kegyetlen ítéleteit. Sass Kálmánt, Hollós Istvánt és Balaskó Vilmost golyó általi halálra, a többit életfogytiglani, valamint 5-25-évig tartó börtönre ítélték. A nt. Balaskó Vilmos ítéletét az Amerikában élő fia segítségével életfogytiglanra változtatták. Aput és Hollós Istvánt 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben rettenetes kínzások után kivégezték, és valahol a börtön mellett egy gödörbe beledobták és betemették, mint egy döglött kutyát. Hiába kérvényeztük, hogy eltemethessük keresztyén módra, a belügyminisztériumból azt a választ kaptuk, hogy nem tudják hova temették. A család minden ingó és ingatlan vagyonát elkobozták. A parókiáról ki kellett költözzünk. Nem mert bennünket befogadni a házába senki, csak a Bodrogi család, mint lakókat. Enikő nővéremék Csíkszeredába költöztek. Felvételiztem a Szatmári Kölcsei Líceumba, de már a papírok odaértek és nem vettek fel. Ősszel felvételiztem a Csíkszeredai Elméleti Líceumba (jelenleg Márton Áron Gimnázium), ahol nagyon jó eredménnyel sikerült bejutnom. Ott sikerült meghúzódnom egy évig. A vakáció idején, 1959. augusztus 29-re virradóra csapott ránk a milícia, megparancsolva azt, hogy 1 óra alatt legyünk összepakolva, mert visznek keletre. Ki sem mehettünk a házból. Csak egy dunyhát és egy fél zsák krumplit vihettünk magunkkal. Akkor otthon csak hárman voltunk: Anyu, én és Enici, az Enikő nővéremék pici kislánya. Előszőr Nagyváradra vittek a milíciára, onnan még három család tagjait hozzánkcsatolva vonattal továbbvittek a Románia délkeleti részében található Bărăgan pusztába, minden családot más faluba. Mi egy Olaru nevű faluba kerültünk egy olyan vályogházba, amelyet nád kellett volna fedjen, de átvilágítottak rajta a csillagok. Kálmánt és Bélát Nagybányáról, Gyöngyit pedig Resicáról hozták el, de Bélát leszedték a vonatról és két és fél évre bezárták, mert az oszályukban szimpatizáltak a magyar forradalommal. Őt még azelőtt úgy megverték, hogy vagy három hétig nem ismert meg bennünket.
Olaruban DO-sok voltunk (domiciliu obligatoriu = kötelező lakhely). Négy évet kaptunk, amit később még meghosszabbítottak, de 1964-ben volt Romániában egy általános amnesztia a politikai foglyoknak, és így megszabadulhattunk. Napszámosok voltunk az Állami Gazdaságban. Két évig nem járhattam iskolába, mert az iskola 15 km-re volt tőlünk, de nekünk nem lehetett elhagyni a 15 km-es sugarú körzetet. Az elején nagy volt a szigor, de úgy 2 év után meglazult és megengedték, hogy iskolába menjünk. Közben Kálmánt, a bátyámat elítélték mint politikai huligánt, mert felindultságában a rossz fizetésért szidni merte a pártot. Ott a magyarok mind összetartottunk. Jóban voltunk a más nemzetiségiekkel is. Segítettünk egymásnak. A házat is megjavítottuk. A telek nagyon kegyetlenek ott, mert a havat a szél összehordta a házak mellé úgy, hogy segítség nélkül ki sem lehetett menni.
1964-ben leérettségiztünk egyszerre mind a három fiútestvér, és felvételiztünk az egyetemre. Kálmán a bányamérnökibe Petrozsényba, Béla Bukarestbe a mezőgazdasági gépészmérnökire, én pedig szintén Bukarestbe, de a matematika-csillagászat szakra. Mind a hárman bejutottunk. Jókor voltunk jó helyen. Így segített meg a Jóisten, legyen hála érte. Öt év után mind a hárman végeztünk sikeresen, állást kaptunk és családot alapítottunk. Gyöngyi is férjhez ment. Anyu Biharpüspökibe került, de sokat volt nálunk is Nagybányán.
Aput nem sikerült rehabilitálnunk még 22 per után sem. Neki egy nagy bűne az volt, hogy magyar és igaz keresztyén ember volt még ha agyba-főbe is verték, inkább magára vállalta a bűnöket, de nem árult be senkit. Nyugodjon békében!
Emlékére több helyen is készült emléktábla (Érmihályfalván, Gálospetriben, Domahidán, Nagyváradon, Budapesten az Erdélyi Gyülekezet templománál), közös emlékmű (itt Sträng- näsben, Szamosújváron a börtön melletti temetőben, Érmihályfalván), obeliszk (Gálospetriben és Érmihályfalván) és mellszobor (Érmihályfalván).
Hálával tartozom a svédországi magyaroknak az évente megszervezett gyönyörű ünnepi megemlékezésért a Sass család nevében. Áldjon meg benneteket érte az Isten!
Dr. Sass Huba
(Megjelent az Új Kéve XXVIII. évfolyam 3-4 számában, 2019 decemberében)
A mártírhalált halt Sass Kálmán fia id. Huba (középen), jobbján fia ifj. Huba, balján Tünde lányától származó unokája Izabella a strängnäsi Mártírok Kápolnájában. fotó:. Szilágyi Enikő