Királyi magaslaton – reneszánsz művészet Visegrádon Mátyás korában
Királyi magaslaton
Alásüllyed egy nemzedék, síri világba és csendbe merül. Harminc, hatvan, kilencven esztendő – generációnyi szakaszai egy emberöltőnek. Gondolatban előre meg hátra egy-két századot még nyargalászhat az emlékezés, de választalan árva kérdések gyalogolnak a jövőbe átmenekítettekkel, kiszámíthatatlanul, tovább. Sokszázéves királyi magaslatról nézünk alá a völgybe, a bölcs folyam hallgat. A kilátás alig másabb, mint hétszáz vagy ezer esztendővel előtte, az eldübörgött történelmi időt tovasodorta az ár. Mi történt velük, az előttünk jártakkal? Hogyan történhetett meg mindez? A múltba révedünk és magunk köré nézünk. S velünk? Visegrádon faggattuk a jövőt.
Magyar és többnyire protestáns egyházi közösségeket alkotunk Nyugat- és Észak-Európában. Még nem tölt ki egészen 30 esztendő azóta, hogy újból tudhatunk egymásról. Még mindig élő tabuk és beidegződések gátolnak a szabad lélegzésben, cselekvésünket részben korábbi kifosztottságunk akadályozza, sokszor anyagi tehetetlenségünk, tapasztalatlanságunk és bátortalanságunk. Amikor 2000-ben megalakult a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetsége, szándékunk és döntésünk az volt, hogy évről-évre más-más országban tartjuk majd évi konferenciáinkat, hogy helyi gyülekezeteinket is megismerve szorosabbá fűzzük kapcsolatainkat. És ugyancsak feltett szándékunk volt és még ma is az, hogy az évtizedek óta mesterséges elszakítottságban lévő közösségeinket a hazai egyházak kötelékébe visszacsatoljuk. Ezért az utóbbi években igyekeztünk gyakorlati megfontolásokból konferenciáinkat Magyarországon tartani. Balatonszárszó után idén másodszor találkoztunk Magyarországon, és hála a szervezőknek, minden eddigi konferenciáink helyszínei közül az egyik legszebb, legvonzóbb és történelmi gazdagságban a legtöbbet nyújtó helyszín Visegrád volt. Száz évvel ezelőtti halálra ítéltetésünk, elzáradtatásunk, szétszaggattatásunk, szétszórattatásunk és földbe döngöltetésünk után hitünk ím megmaradt, erőnk gyarapodik, élünk és a fénybe tekintünk. Újesztendő jöttén hadd kívánjunk híveinknek, támogatóinknak, az Új Kéve olvasóinak kegyelemteljes Karácsonyt, és Isten sok-sok áldásában gazdag békés, boldog új esztendőt!
Reneszánsz művészet Visegrádon Mátyás korában
A 15. századi Visegrádról, a város második fénykoráról a nagy műveltségű humanista, Oláh Miklós Brüsszelben megjelent művéből szerezhetünk részletes ismereteket:
„Mátyás új palotája mind gyönyörű fekvésénél, mind pompás mivoltánál, kimondhatatlanul nagyszerű, királyi lak, lévén benne 350-nél több terem. Kapuja a mintegy kétszáz ölnyire folyó Dunára nyílt s a kapu és a város közötti tér fákkal van beültetve. A túlsó oldalon, keletre a palotától, szőlőkkel és gyümölcsfákkal kedveskedő kert volt. Belépve, a kapun zöldellő virágokkal elborított tér nyílik szemünk előtt. Benn, száz és néhány lépésnyire a kaputól kezdődik a lépcsőzet, négyszögű kövekből, hat vagy nyolc ölnyi széles s mintegy negyven lépésnyi magas. Itt a királyi udvar számára tág és nagyszerű boltok, vagy borospincék fölött szintén négyszögű kövekkel borított négyféle íveken nyugvó tér van, beültetve kellő arányokban tavasszal kellemesen illatozó hársfákkal. Középen vörös márványból bámulatos művészettel faragott szökőkút lövell ki, a múzsák képszobraival, melynek tetején Cupido alakja márványtömbön ülve préseli a szintoly ízletes, mint hideg vizet, mely a közeli hegy forrásából csatornán vezetve kellemes morajjal fut a csövön át egy márvány csészébe, s ebből egy medencébe. E forrásból ama Corvin Mátyás parancsára, akinek műve mindez építkezés, amiről beszélek, miután rendesen diadalmakat ült, bor patakzott, majd piros, majd fehér, amit föllebb a hegy tövében mesterségesen bocsátottak a csatornába. E helyt szokott maga a király is sétálni, a szabadban szellőzni, néha követeket is kihallgatni és nékik választ adni…”
A nagy műveltségű Oláh Miklós érsek a követfogadással kapcsolatban érdekes történetekkel szakítja meg hangulatos leírását. Köztük a török követ fogadásával kapcsolatos történetet, aki a szultántól kapott megbízását is elfelejtette. Az itt látottak annyira elkápráztatták, hogy torkán akadt a szó: „A török követ a kapun belépve, ahonnan a függőkert is betekinthető, kicsit elidőzött a gyönyörű helyen. Megpihentette szemét az udvarnokok hatalmas tömegén, akik selyemmel, arannyal, ezüsttel átszőtt öltözetben, ezüst kardokat, arany láncokat hordva sétáltak az alsó és felső udvarban. A csodálkozástól és megdöbbenéstől egészen elfelejtette követsége célját s amikor a lépcsőn felhaladva a király elé járult, csak annyit tudott kinyögni: A szultán üdvözöl!”
A Mátyás udvarában tartózkodó humanisták közül Galeotto Marzio Egy találó mondás című írásában szintén egy követtel kapcsolatos eseményt dolgozott fel, amelyben Mátyás király kivételes szónoki képességét és szellemességét mutatja be:
…Eljöttek, mondom, a követek jól elkészülve, mert tudták, hogy Mátyás igen eszes ember és hamar kész a felelettel, és anyanyelvükön olyan hosszú beszédet mondtak, hogy jó két óráig tartott. Bár latinul tudtak, mégis anyanyelvükön beszéltek, a jelenlévők nagy számára való tekintetből, mert nem akarták, hogy királyuk utasítását mindenki megértse. Ily nagy embertömegből pedig egyedül Mátyás király bírta a tót nyelvet. Beszédük végezetével Mátyás király megkérdezte tőlük, mint óhajtják: latinul, vagy lengyelül feleljen-e nekik? A követek ezt a királyra bízták. Erre Mátyás király elejétől kezdve rendre mind elismételte, amit csak mondottak, sőt amit csak úgy darabosan és művészietlenül mondtak el, rendbe szedte; azután a cáfolásra tért át, úgy, hogy maguk a követek elbámultak rajta, mert hisz olyan dolgokkal hozakodtak elő, amelyekről a király nem is sejthetett.
Többek közt, beszédjük elején felhozták a követek – Mátyás rosszul tette, hogy a lengyel püspököket királyuk ellen lázította és pénzzel segítette – mert nem jó példa egy király részéről, ha az urakat, a népet s alattvalókat egy király ellen lázítja. Mikor már mindent megcáfolt – ezt a szemrehányást Mátyás a végére tartogatta, mosolyogva így szólt a követekhez:
Vigyétek hírül királyotoknak ezt is, amiről talán már azt gyanítottátok, hogy feledékenységből fel sem említem. Tanítóimtól is úgy hallottam, hogy a tévedés tisztességes, ha a nagy mesterek nyomában követi el az ember: mert senki sem hibáztatja a tanulót, ha mestere után indul, az ifjabbak engedelmességgel tartoznak az idősebbeknek, és ezeket kell példaképül tartaniuk. Én mint ifjabb, Lengyelország királyát követem e dologban mint mesteremet, úgy hogy mint tanítvány, tanítóm ellen fordítottam vissza saját fegyvereit. A lengyel király ugyanis országom leghatalmasabb főpapjait nemcsak lázította, hanem nagy sereggel támogatta is ellenem. Ezen szavakra a követek elszégyenlették magukat, mert igaz dolgokat hallottak.”
Antonio Bonfini csak röviden ismerteti Visegrádot, de leírását mégsem mellőzhetjük, mert a szemtanú közvetlenségével számol be a tapasztaltakról:
„Visegrádon a régi királyoknak a hegycsúcson fekvő vár alatt épült udvarát úgy kibővítette (ti. Mátyás) kertekkel, vadasokkal és halastavakkal úgy felszerelte, hogy az épületek kiválósága másokét felülmúlni látszik. Láthatók itt fejedelmi díszek, tág termek, hófehér burkolatú tornácok és gyönyörű ablakok. Van itt függőkert és csorgókút, amelyeket vörös márvány és bronzmedence ékesít.”
Amikor a török 1544-ben elfoglalta Visegrádot, hosszú ideig nem volt irodalmi értékű megemlékezés a történelmi emlékekről. A csendet a 15. század utolsó évtizedében a „hosszú háború” hadi eseményeinek leírása törte meg, amikor egy időre a keresztény csapatok visszafoglalták Visegrád várát és a palotát is. Az izgalmas évek eseményeit Passuth László A mantuai herceg muzsikusa című regényében írta meg, amelynek legizgalmasabb epizódja a visegrádi vár visszavétele volt. A harcoló seregben ott találjuk a herceg udvari zenészét, Claudio Monteverdit, aki a harci zaj szünetében itt írta meg Visegrád ostromának egyik tételét.
A Visegrádról szóló irodalomban érdekes színt jelent Evlia Cselebinek, a 17. század híres török utazójának leírása. Hogy került ide ez a világutazó? A szentgotthárdi ütközet után a török hadsereg útja alkalmat teremtett arra, hogy az útjába eső városokat, falvakat felkeresse, sőt olykor-olykor nagyobb kitérőket is tett azért, hogy az általa híresnek tartott helyeket felkeresse. Így tett Esztergomban is, ahol felhasználta a hadsereg néhány napos pihenőjét, s elment Visegrádra, ahol meglátogatta az érdekes épületeket és benyomásait elég hosszan írásban is rögzítette:
…Én szegény itt néhány társat vettem magam mellé, és Vi- segrád várának megtekintésére mentem. Hat óráig mentünk kelet felé Visegrád várához… Építője Garand nevű király volt. Azu- tán egyik királyról a másik királyra szállott, végre a 951. évben (1544) Szulejmán szultán idejében Mohamed pasa budai vezír tengernyi katonájával ágyúkat hozatván, e várat ostrom alá fog- ta. Az alsó várat elfoglalván, a hitetlenek mind a felső várba zárkóztak. Mikor pedig Mohamed pasa a felső várat is ágyúztatni kezdte, az ellenség ez állapotát látva, félelmében a tizedik napon a várat szerződéssel átadta a szerdárnak. Mikor a várból kivonultak, a királyi koronát a várban feledték, ezért visszatértek, de a janicsárok nem engedték be őket a várba, s újra heves harcot vívtak. Mohamed pasa szerdár csak nehezen szabadította ki az ellenséget a janicsárok kezéből. A vár kulcsait a kapitánnyal együtt Szulejmán khánkoz küldötték. Visegrád vára ily módon elfoglaltatván, jelenleg a budai ejáletben az esztergomi kerületben vajdaság. Van janicsár szerdárja, várparancsnoka és 300 várkatonája.
Az ostrom leírása után bemutatja a vár és a város akkori életét is:
„A vár a Duna partján, az ég csúcsáig felnyúló vörös kopár szikla fölé faragott kövekből épült, ötszög alakú, igen erős vár. A belső várnak észak felé egyetlen kis kapuja van. Felér egészen a Bak csillagzatig, úgyhogy az alsó városból az íjászok a kapuig a nyilat fel nem lőhetik. A várban zsinde- lyes házak, Szulejmán khán kis dsámija, gabonaraktárak, had- szertárak, és hét erős torony van. Fürdő, vásártér, bazár nincs. Víztartó ciszternái vannak, és az esővizet összegyűjtik; az elő- kelők azonban teherhordó lovakon alulról, a Dunából vitetik fel a vizet és azt isszák. Ez a vár annak a Lajos királynak a kincstára volt, aki Szulejmán khánnal Mohácsnál harcolt.
Külvárosa a Duna folyó partján erős kerítésű vár, amelynek minden bástyája mintha Iszkender bástyája volna. Három városré- sze muzulmán, kettő pedig keresztény. Van 450 deszkatetejű háza kerttel, a házak azonban tégla építkezésűek. Három iskolája, két derviskolostora, egy fogadója, egy fürdője s mintegy ötven boltja van. E külvárost kertek, rózsaligetek veszik körül.”
szöveg Molnár-Veress Pál lelkipásztor, fotó Szilágyi Enikő / Tiglezán József
(megjelent az Új Kéve XXVII. évfolyamának 3-4. számában, 2019 decemberében)